Amikor felhők között sétálok arra gondolok mekkorát eshetek.
Mikor a földön járok a valóságot várom. Az álomvilágban lebegek, elfeledve
mindent. Ilyenkor csak én vagyok, én a sötét mély, amiben a fényt keresem. Egy
csillagot, ami átragyog, és felmelegíti a lelkemet. Azt, ami elfedi torz
valómat. Engem, a rémet. Az éjszaka bestiáját, aki lenyúzza bőrét és kifordítja
testét. Belül bőr, kívül ideg és lebegő belsőségek halmaza. Egy láthatatlan
fonál tartja egyben erőtlen testem. Már csak egy reményem van. Remélem, hogy a
felhők között sétálva nem esek nagyot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése