Ezt a levelet azért írom, hogy tudjátok mit-miért tettem. Tudom, hogy amiket az elmúlt hetekben véghezvittem, az megbocsáthatatlan. Azonban nekem is meg van az okom, és szeretném, ha tudnátok erről.
Két éve a lányunknál, Annánál megállapították, hogy súlyos betegségben szenved. Az orvosok azt mondták, hogy hónapjai, jobb esetben egy éve van hátra. A saját testében lévő sejtek támadták meg a szervezetét, fokozatosan pusztították a szerveit. Az orvos azt mondta, hogy ha szerencsés, akkor először a tüdeje fog leállni, így nem kell majd sokat szenvednie. 100%-ig halálos, nem gyógyítható.
Ahogy az orvos megmondta Anna fokozatosan épült le. Először a mája, majd a veséi által le. Többen azt ajánlották, hogy könnyítsük meg a dolgát, és engedjük el. Azonban mi túl gyengék voltunk, nem akartuk elhinni, hogy ilyen megtörténhet velünk. A kezeimben fogtam a lányomat, amikor a betegsége átterjedt a szívére és belehalt egy rohamba. A kezeim közt vonaglott, vérzett el. Láttam, ahogy eltűnik a fény a szeméből és belezuhan a semmibe. A feleségem órákig sírt a testénél.
Ezután terápiára jártunk Katival. Nehezen tudtuk feldolgozni lányunk halálát. Ő volt a mindenünk, ő volt ami reményt adott nekünk az életben. Azonban elvette tőlünk a sors, és így valami mást kellett keresnünk. Igaz, hogy ott voltunk egymásnak, de nem találtunk közös hangot. Minden megváltozott.
Az életünk üres lett, én talán könnyebben viseltem, mint Kati. Ő nem akarta elengedni a lányunkat. A szobáját ugyanúgy hagyta, ahogyan volt. Alig mozdult ki otthonról, a munkahelyén felmondott. Nem főzött, csak ült a székében és kötött. Én pedig magamra maradtam, mert rá nem lehetett számítani.
Aztán egy pár hete javulni kezdett az állapota. Valamelyik nap, amikor hazaértem a munkából láttam, hogy a kertben dolgozik. A rózsát metszette, nagyon odafigyelt mindent mozdulatra. Amikor meglátott még mosolygott is. Nem tudtam mi lelte. Aztán elmondta, hogy adoptálni szeretne. Egy kislányt. Olyat aki hasonlít rá! Egy új kis Annát!
Én… én…
Én nem bírtam. Én nem akartam. Nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen velem. Mondtam neki, hogy majd átbeszéljük, de hajthatatlan volt. Ő akarta, teljes szívéből. Én már lezártam az életünk ezen részét, nem akartam csalódni. Vitáztunk. Ő megütött és én…
Beleszúrtam a nyakába a metszőollót.
A vér ömlött a nyakából, nem tudott egy árva szót se kinyögni. A teste elnehezült, hátradőlt és a földre zuhant. Ott álltam véres kézzel, miközben a feleségem a földön feküdt levegő után kapkodva. Nem tudtam mit tettem, nem fogtam fel. Nem akartam őt így látni, nem akartam, hogy ő is szenvedjen. Kihúztam a nyakából a metszőollót és többször mellkason szúrtam. Amikor már úgy éreztem, hogy nem vége, elhajítottam az ollót és a kezeim közé emeltem.
Őt is elvesztettem.
Ő is miattam ment el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése