Újabb italt töltök magamnak. Számba cigarettát pöckölök,
rágyújtok. Keményen eregetem a füstöt, visszacsoszogok a fotelhez. Levetem
magam, unottan nézek ki a fejemből. Hogyan jutottam idáig?
Pár éve még megvolt bennem „az”, amitől pillanatok alatt
transzba zuhantam. Nem kellett gondolkodnom, innom, tétlenül magam elé
merednem. Egyszerűen csak széthasította a fejem, kitört, átvette az uralmat.
Remek érzés volt.
És most? Azon merengek magamba roskadva, hogy szerezzem
vissza. Az életem? Túlzás lenne azt mondani. Egy fontos darab belőlem, amire
bármikor támaszkodhattam. Ha szomorú voltam megjelent, arcon vágott. „Térj
magadhoz, csak előre nézz!” Boldogan alig látott. Ilyenkor inkább elvonult, ki
nem állhatott. „Nyáladzol!”- mindig ezt mondta. Vajon hol vesztettük el
egymást?
Persze tudom. Rám talált a szerelem. Megragadott a nyakamnál
fogva és magával rántott. Egy új világba, ahol nem férhettek volna meg. Csak mi
ketten voltunk. Táncoltunk és repültünk. Magasan szállva. Közben egyre jobban
elfeledtem régi barátom.
Sokáig reméltem, hogy megfér boldogságom mellett. Most már
hiszem. Lassan, de alkalmazkodunk mindketten. Én nem erőltetem, ő néha
betoppan. Ilyenkor iszom, a régi időkre emlékezünk. Jól kijövünk.
Mostanság gyakrabban látogat, de alig hagy valamit. Morzsákat
csupán. Ezeket csipegetve próbálok jól lakni, ám többet akarok. Így hogyan
szórjak magvakat? Miként bírjam virágzásra sötétségben élő rózsáim?
Tudom mit vár tőlem. Zuhanást. Ő akkor szárnyal ha én mélybe
hullok. Élet-halál között unottan üdvözölne: „ismét te?”. Hiába akarja. Boldog
vagyok, nem engedem. Elégedjen meg ennyivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése