No!-vella: Sivár

Sivatag ameddig a szem ellát. Homok, hőség, üresség. Magány.

Hetek óta sétálok a végtelen homokmezőkön. A tartalékaimat lassan feléltem, már nincsen semmi ami továbbvinne. Mégis muszáj mennem. Muszáj húznom ernyedt elgyengült testemet, mert innen is ki kell jutnom. El kell hagynom a sivatagot, mert annak a másik végén talán ott vár a menekvés.

Már alig visz bármi is tovább. Lassan kezdem feladni a reményt, hogy valaha is véget ér az egész rémálom. Egyesével hagyom el lelkem apró darabjait, mert azokra már nincs szükségem. A félelmet, a fáradtságot, az örömöt, a magányt.

Mégis miként jutottam ide?

A messzeségben megcsillan valami. Fény vakítja a szememet, de az nem lehet a Nap, azt már régóta magam mögött hagytam. Csak nem egy apró szikra ami továbbvinne utamon?

Felizgat a gondolat, megszaporázom lépteimet. A fényforrás egy nagyobb dűne tetejéről tekint vissza rám.

Nekileselkedek a dűnének. Mászok. Mögöttem a homok hangosan ömlik le, betakarja lépteimet, mintha sose jártam volna ezen az átkozott helyen. Ahogy egyre magasabbra mászok, egyre sötétebb, egyre hidegebb kezd lenni. A melegséget kellemetlen rideg, reszkető érzés váltja fel.

Mászom a dűnét, lassan közeledek a tetejéhez. Egyre nehezebben haladok. A testem remeg, a gyomrom görcsben. A fényforrás hajt már csak, csak az érdekel. El akarom érni, hogy megmentsen, hogy átlendüljek ezen a helyen. A lábaim remegnek, szomjas vagyok, éhes, de nem kell se étel se víz. Nem vágyom semmire csak a fényre. Az egyetlen apró pici visszatükröződő fényemre.

Utolsó erőtartalékommal húzom fel magam a csúcsra. Remegő kezeim beletúrnak a homokba, az éj sötétjében nem látom mit keresek. Az ujjaim valami hegyeset, valami hideget érintenek meg. Egy üveg darabot. A távolban a Holdat sötét fellegek takarják el.

Tartom a kezemben a darabka üveget, miközben elterülök a homokdűne tetején. Körbenézek, azonban ameddig a szem ellát, csak a sötét, hideg semmit látom. A kezemmel próbálom megérinteni a Holdat, azonban túl távoli, és már alig látszódik ahogyan eltűnik a sötét fellegek között.

Utolsó csepp erőmmel felülök a homokban. Ekkor veszem észre, hogy folyok le, sodródok a homokszemekkel együtt le a dűne tetejéről, veszek bele a semmibe. Nem akarok megint odamenni, nem akarok hogy így érjen véget. Kinyújtom a bal karomat, kitapogatom a félhomályban a vénámat, majd egy gyors mozdulattal az üvegdarabbal felvágom az ereimet.

Hát így ér véget- gondolom magamban. A sivár semmi közepén, egyedül, bármiféle valós remény nélkül. Érzem, hogy a meleg vér csorog ki a karomból, lassan beleissza magát a homokba. A hideg, kemény homokba, ami lassan elnyel.

Lassan egy könnycsepp csordul ki a szememből. Elfekszem és hagyom hogy egybeolvadjak a semmivel.