Lopott könyvek 1.

Lassan nyitotta ki a szemeit a lány. Homályosan látott, halk zúgó hangokat hallott. Lassan pislogott, remélve hogy a látása ettől kitisztul. Iszonyatosan fájt a feje, enyhe émelygés kerülgette. Nehezen kapott levegőt, azonban nem értette miért. Próbálta a kezét megemelni, hogy megtörölje a szemét, azonban a karja nem mozdult. Feltűnt neki, hogy nem érzi a csuklóját, mintha valami odaszögezné… a hova is?

Tisztult a látása, kezdett felszakadozni a zúgó hang is. A háttérben enyhe ütemes kattogást hallott, mintha valami gép dolgozott volna valahol a közelben. Megpróbált körülnézni. Enyhe félhomályban találta magát, ameddig csak ellátott mindenhol különböző gépeket látott. Előtte egy asztalon különböző szerszámokat vélt felfedezni. A távolban enyhe pislákoló fényt vett észre.

Próbálta újra megmozdítani a karját, azonban az nem adta magát. Tekintetét most saját magára irányította, észrevette, hogy ki van kötözve a karjainál egy géphez. A lábait és odakötötték az acélhoz, a bokáit már nem is érezte. Megfeszítette a karját, hátha a kötés enged, azonban az nem adta magát.

Kiabálni akart, de nem jött ki hang a száján, ekkor tűnt fel neki, hogy valószínűleg nem csak ki van kötözve, de a száját is leragasztották.

Emlékeiben kutatott, hogy kerülhetett ebbe a szituációba. A szokásos rutinja volt minden nap végén a tó partján végigfutni, hogy edzésben tartsa magát. Ezúttal sem volt ez másképpen, elindult otthonról, majd lesétált a partra. Nem szeretett a betonon futni, mindig a homokon szaladt, valahogy jobban megnyugtatta. A futás végénél járt, amikor egy hangot hallott maga mögül, majd amikor megfordult elvesztette az eszméletét…

A távoli fény egy pillanatra eltűnt, majd ismét felvillant. A távolból lassan egy alak közelített felé. Halkan dúdolt magában egy nótát, egészen addig, míg el nem ért az asztalhoz. Megemelte az asztalt leborítva róla minden rajta lévő szerszámot. Körülnézett, láthatóan keresve valamit. Úgy tűnt hogy megtalálta, mert elindult az egyik gép irányába, amelynek sarkától felvett egy magnót, amit ezután elhelyezett az üres asztalon. Ismét körülnézett ezúttal egy kisebb papírtasakot talált egy másik gép mellett. Abból egy naplót, egy tollat és egy szikét vett elő, amit szintén az asztalra rakott.

A lányra tekintett, észrevette hogy őt nézi. Megköszörülte a torkát, majd meghajolt.

• Jó reggelt. Vagy estét. Azt hiszem utóbbi. Már biztosan hallott rólam. 

A lány nem tudott válaszolni, csak egy visszafogott nyögésre futotta erejéből. A szemeiből néhány könnycsepp gördült ki, végigcsorogva az arcán. Megpróbált a férfira összpontosítani, azonban a félhomály miatt nem tudott sok részletet leszűrni.

• A zenés gyilkos vagyok, ahogyan az újságokban hívnak. Borzasztó név, de ez van. Nem írhat az ember az újságoknak, hogy találjanak ki valami frappánsabb nevet, sajnos mostantól ezzel kell együtt élnem. 

A lány hallott a zenés gyilkosról. A férfi válogatott eszközökkel ölte meg áldozatait, minden esetben a helyszínen hagyott egy kazettát, rajta egy darab dallal, ami alapján elkövette a tettét. Az első eset még nagyjából egy hónapja történhetett, azóta hetente jelentek meg újabb és újabb rémtettei. Általában fiatal lányokra vadászott, 20 és 30 év közöttiekre. Az újságok szerint azért, mert velük elbírt, egy független pszichológus szerint viszont ennek más oka volt, és abban sem volt biztos, hogy az elkövető férfi.

Ez most bebizonyosodott.

A lány érezte, hogy egész testét átjárja a félelem. Nem akart meghalni, és nem így. A hasában olyan fájdalmat érzett, mintha belerúgtak volna. Enyhén szédülni kezdett. Próbált menekülni, megfeszíteni izmait és kiszabadulni kötéseiből, de szinte alig mozdult a teste.

• Mint ahogy biztos kegyed is tudja kerítenünk kell egy dalt. Ezt ha megengedi, akkor előre megtettem. Nem mondanám, hogy egy klasszikust választottam, de szerintem nem rossz, nekem kifejezetten tetszik. 

Lenyomta a „play” gombot, amire egy férfi hangja csendült fel a magnóból:

„Lopok neked egy könyvet,

A lapjait teleírom

Vérrel, verítékkel,

Valahogy még kibírom.

De aztán elmegyek innen messze,

Hogy többé ne is láss.

Lopjon könyvet, írja a könnyeivel

Tele valaki más!”

Miután elhangzott az első verze, leállította a magnót a férfi, majd komolyan gondolkodóba esett. Jobb kezét az állához emelte, borostáját vakarta. Felvette a tollat az asztalról és lassan a lány felé indult. A lány érezte, hogy egész teste remeg a félelemtől, az összeomlás szélén állt, de tartani akarta magát. Legalábbis egyelőre.

•  Értelmezzük tehát mit is hallottunk. A könyvet, amit az asztalon láthatunk tele kellene írnom vérrel és verítékkel, sőt ha jól értelmeztem akkor könnyel is. Azért ennyire talán nem kellene előreszaladnunk, és mivel úgy látom, hogy megsiratta az első bekezdést, ezért ha megengedi, akkor a könnyel kezdenék.

A tollat a lány szeméhez emelte, majd néhány könnycseppet összegyűjtött vele, ezután elindult vissza az asztalhoz. A lány kissé megkönnyebbült, bár valahol legbelül érezte, hogy semmi jóra nem számíthat. A férfi felnyitotta az asztalon lévő könyvet, óvatosan lapozva az oldalakat. Miután megtalálta a megfelelő lapot, néhány sort írt bele, majd a tollat visszahelyezte az asztalra. Ezután ismételten megnyomta a play gombot:

„Lopok neked egy könyvet,

A lapjait teleírom,

A festék, ha megszárad

A kifakult papíron,

Akkor elmegyek innen végleg,

Magammal viszlek téged

Oda, ahol többé soha

Senki el nem érhet.”

Leállította a zenét, egy pár másodpercig csak nézett a semmibe, majd megrántotta a vállát és újra visszanyomta a magnót:

„Tudom, hogy hagynád,

Én addig szeretnélek,

Amíg mozogsz, amíg van benned élet

A véredben fürödnék,

Átvágnám a torkod,

Néznél RÁM, de nem értenéd a dolgot.”

Ismét leállt a zene. A lány megremegett, nagyon rossz érzés öntötte el.Újból nekifeszült a köteleknek, ki akarta szabadítani magát. Üvölteni akart. Menekülni. De semmit nem tehetett, túl erősen tartották a kötelek, szinte odaszegezték a géphez.

• Nos innentől kezd egy kicsit érdekesebbé válni a dolog, bár gondolom nem kell ecsetelnem a miérjét – ezzel felemelte a szikét az asztalról és a lány felé indult. 

Mint egy hatalmas sötét árny úgy közelített a férfi. A lány már alig látott valamit, szemeiből könnyek hullottak, gyomra összeszorult, a torka megfeszült. Az egész teste remegett. El akarta hitetni magával, hogy nem lesz semmi gond, most nem az történik, amit gondol. Sőt ez az egész csak egy borzalmas rémálom, amiből hamarosan felébred.

A férfi egy magabiztos mozdulattal elmetszette a torkát.

Érezte, hogy nem kap levegőt, hogy a vér fröcsköl a sebből. Szörcsögő, hörgő hangot hallatott, a látása fokozatosan kezdett megszűnni.

•  Sajnálatos módon feltételezem, hogy a továbbiakban aktív részvételére nem számíthatok, így szeretném megköszönni eddigi csodálatos együttműködését.

A férfi meghajolt a lány előtt, majd visszasétált az asztalhoz és visszanyomta a zenét. A lány még elkapott néhány hangfoszlányt mielőtt teljesen távozott belőle az élet…

Lilith

A kést végighúzom a torkán, vér fröccsen ki a vágásból. Megpróbál a kezeivel odakapni, hátha azzal meggátolja halálát, azonban csak béna vergődés lesz belőle. Először térdre esik, majd elterül a földön. Érhetetlen hangon hörög, vér ömlik a sebből, ellepi a száját is. Kissé még vergődik a teste mielőtt végleg kihuny belőle az élet.

Visszafogott taps hallatszik, majd egységes kántálásba kezdenek a jelenlévők. Visszarakom a kapucnit a fejemre oldalra lépek, helyet hagyok a többieknek, hogy a holttestet felemeljék és az oltárhoz vigyék. Ebben a részben már nem kell részt vennem, nekem csak a gyilkolás a feladatom.

A holttestet négyen ragadják meg, ketten a lábánál, ketten a vállainál emelik fel. Lassan, kimért mozdulatokkal viszik a halott nőt a kőoltárhoz, miközben mindenki tovább kántálja Lilith Istennő nevét. Ezzel az áldozattal újabb hetekre biztosítottunk magunknak védelmet, termést és bőséget.

A nőt elhelyezik az oltáron. Az egyik fiú aki a vállánál emelte meg, még búcsúpillantást vesz fedetlen kebleitől, majd mindenki visszavonul a helyére, hogy utat biztosítsanak a Szent Atyának. Az Atya a halott nő fölé tornyosul és nekikezd a heti szertartásnak. Arról beszél, hogy csak az egy igaz Istennő menthet meg minket, Lilith, akit kizártak a Paradicsomból és ezért bosszúra szomjazik. Csak neki van akkora hatalma, hogy megbüntessen mindenkit ezen a világon, csak ő tud szembeszállni Istennel és csak az ő akarata számít. Lilith, aki halhatatlan maradt, mert nem evett a Tudás Fájának gyümölcséből, aki otthagyta az Éden Kertet és ezért Isten dühös volt rá. Az utolsó angyal a tíz szentségtelen sefirot közül, akitől mindenki félt.

A Szent Atya felemeli a tőrt és beleszúrja azt a nő hasába. Mindenki elcsendesül ahogyan felvágja a hasfalat, majd beletúr a nőbe és kiemeli a belsőségeit. A szívét egy tálba helyezi, azt később el kell égetnie, minden más belsőséget a földre dob. Majd folytatja a megkezdett imádságot, széttárt karokkal, lassan és kimérten folytatja a történetet. Arról beszél, hogy Lilith összes gyermekét megölték, mert ellenszegült Isten akaratának amikor megszökött az Édenkertből. Az egy igaz Istennő ezután bosszúból az emberek gyermekeit ölte meg, de az emberek megtalálták a módját annak, hogy megvédjék magukat. Isten eközben három angyalát küldte Lilith és gyermekei ellen, ám az Istennőt sosem sikerült elkapniuk. Olyannyira, hogy Lilith levadászta a három angyalt, erejüket magába szívta, és egy más entitásként létezett tovább. Immáron már nem nemzhetett gyermekeket, de erősebb lett bárkinél, vagy bárminél. Azonban elvonult a Világ elől, mert már csak egy dolgot akart bosszút állni.

Az Atya ezzel befejezte a mai történetet. Lezárásként még hozzáteszi, hogy mi azért élünk, hogy Lilith Istennőt szolgáljuk, Ő a mi megmentőnk, vagy a Világ elpusztítója, de azzal, hogy imádjuk és éltetjük őt, fenntartjuk a nevét és ezért segít nekünk. Elsétál a nő mellől, majd jelzi, hogy ideje befejezni a szertartást. A halotthoz odalép a négy korábbi fiú, ismételten felemelik. Ezután lassan megfordulnak vele, és a tömegen keresztül kisétálnak a teremből. Amikor elmennek valaki mellett, az megdönti a fejét és hozzáteszi a jól megszokott szöveget: „Éljen az Egyetlen”.

A halottal kiérnek a teremből, amire halk taps a köszönet. Ezután mindenki elindul hazafelé. A Szent Atya megérinti a vállamat, majd a fejével mutatja, hogy én vagyok a szerencsés, aki feltakaríthatja a megmaradt belsőségeket. Ezután magához veszi az urnát, melyben a nő szívét tartja, és elsétál ő is.

Halk sóhajt engedek meg magamnak, mielőtt nekiállok a munkának. Kis áldozat a nagy célért. Miközben a belsőségeket szedem össze az oltár körül arra gondolok, hogy remélhetőleg legközelebb egy valódi szűz lányt találunk, mert az ő feláldozásával akár hónapokig is ellehetünk.

No!-vella: Sivár

Sivatag ameddig a szem ellát. Homok, hőség, üresség. Magány.

Hetek óta sétálok a végtelen homokmezőkön. A tartalékaimat lassan feléltem, már nincsen semmi ami továbbvinne. Mégis muszáj mennem. Muszáj húznom ernyedt elgyengült testemet, mert innen is ki kell jutnom. El kell hagynom a sivatagot, mert annak a másik végén talán ott vár a menekvés.

Már alig visz bármi is tovább. Lassan kezdem feladni a reményt, hogy valaha is véget ér az egész rémálom. Egyesével hagyom el lelkem apró darabjait, mert azokra már nincs szükségem. A félelmet, a fáradtságot, az örömöt, a magányt.

Mégis miként jutottam ide?

A messzeségben megcsillan valami. Fény vakítja a szememet, de az nem lehet a Nap, azt már régóta magam mögött hagytam. Csak nem egy apró szikra ami továbbvinne utamon?

Felizgat a gondolat, megszaporázom lépteimet. A fényforrás egy nagyobb dűne tetejéről tekint vissza rám.

Nekileselkedek a dűnének. Mászok. Mögöttem a homok hangosan ömlik le, betakarja lépteimet, mintha sose jártam volna ezen az átkozott helyen. Ahogy egyre magasabbra mászok, egyre sötétebb, egyre hidegebb kezd lenni. A melegséget kellemetlen rideg, reszkető érzés váltja fel.

Mászom a dűnét, lassan közeledek a tetejéhez. Egyre nehezebben haladok. A testem remeg, a gyomrom görcsben. A fényforrás hajt már csak, csak az érdekel. El akarom érni, hogy megmentsen, hogy átlendüljek ezen a helyen. A lábaim remegnek, szomjas vagyok, éhes, de nem kell se étel se víz. Nem vágyom semmire csak a fényre. Az egyetlen apró pici visszatükröződő fényemre.

Utolsó erőtartalékommal húzom fel magam a csúcsra. Remegő kezeim beletúrnak a homokba, az éj sötétjében nem látom mit keresek. Az ujjaim valami hegyeset, valami hideget érintenek meg. Egy üveg darabot. A távolban a Holdat sötét fellegek takarják el.

Tartom a kezemben a darabka üveget, miközben elterülök a homokdűne tetején. Körbenézek, azonban ameddig a szem ellát, csak a sötét, hideg semmit látom. A kezemmel próbálom megérinteni a Holdat, azonban túl távoli, és már alig látszódik ahogyan eltűnik a sötét fellegek között.

Utolsó csepp erőmmel felülök a homokban. Ekkor veszem észre, hogy folyok le, sodródok a homokszemekkel együtt le a dűne tetejéről, veszek bele a semmibe. Nem akarok megint odamenni, nem akarok hogy így érjen véget. Kinyújtom a bal karomat, kitapogatom a félhomályban a vénámat, majd egy gyors mozdulattal az üvegdarabbal felvágom az ereimet.

Hát így ér véget- gondolom magamban. A sivár semmi közepén, egyedül, bármiféle valós remény nélkül. Érzem, hogy a meleg vér csorog ki a karomból, lassan beleissza magát a homokba. A hideg, kemény homokba, ami lassan elnyel.

Lassan egy könnycsepp csordul ki a szememből. Elfekszem és hagyom hogy egybeolvadjak a semmivel.