Elátkozott

Elégedetten dőlök hátra a karosszékben. Mindent elértem az életemben amit akartam, pedig nem így indult az életem.

Elátkozottnak véltem magamat. 

Anyám belehalt a szülésbe, apám nem akart gondoskodni rólam. Nevelőszülőkhöz kerültem, akik még nem álltak készen arra, hogy gyereket neveljenek. A mostohaapám elhagyott minket, alig pár éves voltam. A mostohaanyámat annyira megviselte a dolog, hogy az alkoholhoz nyúlt. És a cigihez, a gyógyszerekhez, a droghoz. A végén pedig hozzám. Amikor lehetett elvert. Nem nagyon, de kellő lelki terrorban tartva a gyerekkoromat.

Tizenévesen lázadoztam ellene, nem hagytam hogy hozzáérjen. Megpróbált kitagadni, de erőtlen volt, nem tudott elzavarni. Tizenhat évesen dolgoznom kellett, hogy eltartsam magamat és azt a lényt akivel együtt éltem. Két évvel később meghalt, túladagolta magát.

Azonban akkora adósságot halmozott fel a lakásra az évek alatt, amivel még ezt az egy jó dolgot se tudta helyesen véghezvinni az életében. Tizennyolc évesen  két műszakban dolgoztam, hogy az adósságokat tudjam fizetni, hogy ne haljak éhen és legyen tető a fejem fölött.

Három évig ment ez, amíg meg nem ismertem az első nagy Ő-t. Vékony, hosszú vörös haj, kicsi smink, kicsi műköröm, nagy mellek, tökéletes. Bevonzottam az életembe, hozzám költözött, együtt próbáltuk törleszteni az adósságot. Ő lakbérként, én pedig ahogy bírtam.

Elátkozott voltam. 

Másfél évig voltunk együtt, nagyjából egy évig éltünk egy fedél alatt. Kiderült, hogy csak a második voltam neki, igazából mindig volt egy másik srác az életében. Nálam lakott, velem aludt, de sosem élt teljesen velem. Mindig mással volt, nagyjából ugyanazzal az emberrel. Aki mellesleg egy erőszakos, drogos állat, és belekényszerítette később apró bolti lopásokba. Fél évvel később meglőtték a lábát egy rablás során, amputálni kellett, mert olyan szerencsétlenül találta el a golyó. Másfél hónappal később megölte magát.

Ott maradtam egyedül. Az adósságok bár lejjebb apadtak, nem akartak elfogyni. A bank "kedvező" személyi kölcsönt ajánlott, amivel kiválthattam az összes hitelemet és csak nekik kellett fizetnem. Havonta kevesebbet, ám hosszabb ideig. Belementem.

Alig pár hónap telt el, talán három, vagy négy, amikor berobbant a válság. Először nem emelt a bank a hitelen, aztán kénytelen volt. A második munkahelyemet elvesztettem, mert csak a második volt, csak kiegészítésként dolgoztam ott, és bár elégedettek voltak velem, nem engedhették meg maguknak. A válság. Egy munkahelyből nem tudtam fizetni a megemelkedett hitelt, a tartalékaimat éltem fel.

Elátkozott... 

Ekkor jelentek meg az utcán az uzsorások, akik kedvező kölcsönnel adtak pénzt, alig pár százalékos kamat, cserébe viszont... övék az ingatlanod, ha nem tudod fizetni. Jöttek a kicsi maffiózók, akik felajánlották segítségüket, munkát ajánlottak, eltenni valakit láb alól aki nem tud fizetni. Megjelent a bank a kedvező hitelt kiváltó hitelével, ami bár ötven évre szól, de nem rokkansz bele a fizetésébe. És megjelent ő is.

Nem tudtam mihez kezdjek, az öngyilkosságot fontolgattam. Nem volt senkim, nem tartoztam sehova, és lényegében nem volt semmim. Kinek hiányoztam volna? Akkor kopogtatott az ajtómon, zakóban, nyakkendővel, rövid szőke hajjal. Segíteni akart.

Előrebukok a székkel, a fiókban kutatok. Előhúzok egy szál szivart és a számba rakom. Meggyújtom. Lassan eregetem a füstöt, kiélvezem minden pillanatát. Igen az volt a fordulópont az életemben.

Alkut ajánlott. Segít nekem egy valamiért cserébe. Bármit kérhetek. Azt kértem, hogy legyek sikeres, gazdag, elismert. Megvakarta a fejét és azt mondta:

- Elintézhetem, de ennél egy kicsit több kell.

Megadtam neki. Aláírtuk a papírt, kezet ráztunk és vártam. Nem kellett sokat. Másnap megjelent az ajtómban és örömmel közölte velem, hogy a mostohaapám elhunyt, és a vagyonát én örököltem. Micsoda szerencse, és véletlen, hogy egyetlen örökösként rám szállt minden, már el is intézte a papírmunkát. Bár nem egy nagy cég ami az enyém lett, de van benne potenciál. A cég egy év alatt megötszörözte bevételét, a következő évben ezt megháromszorozta. A kezdeti húsz alkalmazott 150 főre duzzadt, több mint nyereséges lett.

A hitelemet egybe fizettem ki, a lakást eladtam és vettem magamnak egy újat. Egy másik városban, egy teljesen másmilyent. A bútorok a legújabb divatnak megfelelően lettek kiválasztva. Nem spóroltam semmin, mert megtehettem. Kizárólagos cég tulajdonosként akkora jövedelmem volt, amivel jószerivel nem tudtam mit kezdeni.

Elátkozott voltam... 

Barbarához öt éve mentem hozzá, a gyerekünk egy éve született meg. Boldogok vagyunk, minden a legnagyobb rendben megy. Amíg meg nem tudják mit tettem.

Amikor aláírtam a papírt, ott és akkor, döntöttem. Hirtelen felindulásból, de muszáj voltam. Magamért. Egyszer az életben valamit azért tettem, hogy nekem jó legyen, és nem érdekelt mással mi lesz. Hogy mi lehet a következménye.

Eladtam a lelkem. És az övéket is.

A sajátomat nem volt nehéz, az egy puszta tollvonás. Barbaráét kicsit körülményesebb, de mivel összeházasodtunk, ez is megoldódott ezzel. A lányoméval én rendelkezem, amíg nagykorú nem lesz, utána ő dönthet arról mit akar kezdeni vele. A szőke hajú szerint ha nagykorúsága előtt megölöm, akkor ez nem probléma, utána lehetnek komplikációk. Kár, hogy annyira a szívemhez nőtt a kicsi...

Elnyomom a szivarcsikket a hamutálban. Hát itt tartunk most. Lélektelenül, sikeresen, gazdagon, egy gyönyörű feleséggel és egy csodás gyerekkel. Elégedetten mosolyodok el, amíg felveszem a kabátomat, megigazítom a nyakkendőmet, és lekapcsolom a lámpát. Azt hiszem hazafelé még beugrom az egyik szeretőmhöz, hogy még jobb kedvre derítsem magam.

Vihar

A nyakamat csókolgatja, ujjaival a hajamba markol. HalkanViha sóhajtozom, ami láthatóan tetszik neki. Beleharap az ajkamba, hosszan csókolózunk. Beleharapok az alsó ajkába, három lehelet finom csókot nyomok a nyakára, majd megmarkolom a felsője alsó részét. Felfelé húzom, könnyen engedi magát.

Lelök az ágyra, hanyatt fekszem. Két combjával a csípőmet szorítja, közben leveszi a melltartóját. A Kellemes marok méretű mellei vannak, nem túl nagyok, nem is túl kicsik. Egyből rávetem magam, csókolgatom, markolászom őket. Halkas sóhajtozik, karjait ismét a fejem köré fonja, szinte belehúzza a testét az arcomba.

Erős szél marcangolja a redőnyt, vihar közelít... 

Értem a jelzést, átfordítom a testünket, ezúttal ő kerül alulra. Leveszem a felsőmet, közben az övemet bontja ki, a nadrágomat gombolja. Megvárom hogy végezzen a feladattal, majd elkapom a lábát és lehúzom a nadrágját. Alulról indulok. A lábát csókolgatom, de nagy léptékkel, amíg elérek a térdéhez. Itt kicsit lassítok, a combja belső részét puszilgatom, lassan, kimérten. Halkan sóhajtozik.

Kicsit megemelem a testét, majd egy gyors mozdulattal lehúzom a tangáját. Megpróbál felülni az ágyon, de nem engedem neki. Ajkaimat ajkaira tapasztom, gyorsan, kapkodva smárolunk. Visszalököm az ágyra. A bal, majd a jobb mellére nyomok egy-egy csókot. A hasára. A köldökére. Lejjebb haladok.

A távolban mennydörgés hallatszik, felerősödik a szél.

Ajkaimat a szeméremtestére tapasztom, lassan fel-alá mozgatom. Nyelvemmel a felső ajkába nyalok, amire erőteljes sóhajjal reagál. Visszatapasztom rá a számat, erőteljesebben nyalom. Halkan sóhajtozik, néha egy hangosabb hang is kiszökken belőle.

Hirtelen elkapja a fejem tetejét és óvatosan hátrébb toll. Jelzi hogy feküdjek hanyat, engedelmeskedek neki. Lehúzza a megmaradt ruhadarabomat, majd a farkamhoz nyúl. Először csak simogatja, majd erősebben rámarkol. Kicsit megrázza, mintha játszana vele, ám egy pillanattal később már a szájába is helyezi. Jobb kezével a farkam tövét markolja, amivel nagyjából lefedi harmadát, a maradék két harmadot a szájában tartja, le-fel húzkodva. Halk lihegéssel jelzem neki, hogy jól csinálja.

Elered az eső. 

Elengedi a farkam, alig egy percig tartott az egész. Előrébb hozza a testét, combjaival ismét átöleli a csípőmet. Megint rámarkol a farkamra, de csak azért teszi, hogy biztosan behatoljon ahová be kell hatolnia. Megtörténik. Hangosan felnyög. Lovagol. Először lassan, majd egyre magabiztosabban dobálja a testét, a mellei ficánkolnak a testén. Felülök, számat rátapasztom a jobb mellére. Először óvatosan csókolok rá, majd picit megharapom a bimbóját. Rám mosolyog.

Rámarkolok a fenekére, átforgatom a testünket egy másik pózba. Misszionáriusban vagyunk. Lassan lököm a testem, miközben a nyakát harapdálom. Halkan nyög. Gyorsítok a tempón, megtámasztom a testemet, karjaimmal kinyomom magam. Hangosabban nyög, lábaival átkulcsolja a testemet.

Kihúzom a farkamat, megpaskolom a fenekét ezzel jelezve neki, hogy váltson pózt. Érti a célzást, átforgatja a testét, a térdeire és a karjaira támaszkodik. Lassan bedugom a faszomat, amire erős nyögés a válasz.

A közelben villámlás látszódik, pár másodperccel később mennydörgés hallatszik. 

Kutyába nyomjuk tovább. A kezdeti lassú tempót követően gyorsítok, ő is erősebben és hangosabban adja tetszésének hangját. A nyögés semmivé foszlik, hangosan sóhajt, helyenként szinte síkit. A hátát meggörnyeszti, immáron nem a karjaira támaszkodik, hanem inkább a felsőtestére. Bal kezével a lepedőbe markol, míg a jobbal a szeméremajkait simogatja.

Újabb villám csap be, nagyon közel, szinte a házba. 

Még jobban gyorsítok a tempón, de ez a sóhajtozásokon, nyögéseken nem hallatszik. Halkan köhög, majd fuldokol. Kihúzom a farkamat, átfordítom a testét. A szája habzik, orrából vér folyik, az egész teste remeg. Arcomat a tenyerembe temetem, olyan közel voltam ezúttal. A szemeiből könny csordul, a szája széléből vér fut alá. Megvárom, hogy véget érjen a szenvedése, hogy végre kimúljon belőle az élet. A nevét se tudtam ennek.

A szer ismét beváltotta hatását, de megint nem lett elég a húsz perces időintervallum. Mérgesen rúgok bele az ágy oldalába, de így nem érhet véget. Előveszek egy zsebkendőt, és letörlöm róla a vért, a habot, a nyált, és minden olyan dolgot ami ront az összképen. Megigazítom a szőke hosszú haját, a két copfot rendbe teszem, ismét olyan mint amikor megismertem, talán csak a sminkje kopott meg. Az arca fölé térdelek, a bal kezemmel a falat támasztom, a jobbal megmarkolom a farkamat, majd húzogatni kezdem. Az arcát nézem. Az üres tekintetét. A benne lévő elveszettséget, a semmit.

Tíz másodperccel később elélvezek.

A vihar elvonul, a szél elcsendesedik. 

Bennem

• Tűnj el, hagyj végre magamra! Utállak!
• Mondtam én, hogy vannak még érzéseid, látod!

Ezúttal szemen próbáltam szúrni, de ez sem használt. Az este folyamán már többször próbáltam megsebezni, de mintha csak egyre nagyobbra nőtt volna. Letettem a kést a kezemből, és a szekrény irányába indultam.

• Persze a pia! Mindig csak az kell ilyenkor!

Töltöttem magamnak egyet, egyből lehúztam, majd ismét utánatöltöttem. Leültem az ágy szélére, próbáltam visszaemlékezni hogyan is indult az egész. Nagyjából egy éve jelent meg, kis sötét árnyként húzódott meg a sarokban, onnan próbált halkan a fülembe suttogni. Negatív gondolatokat, képeket, amiket nem akartam látni. Elhessegettem, nem volt felettem hatalma.

Aztán megtörtént.

Egy nap arra értem haza, hogy fejbe lőtte magát. Az agya szétkenődött a falon, az arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Persze tudtam hogy Ő az, az apróbb részletek elárulták. És a gyűrű az ujján.

Megtörtem, összezuhantam, és akkor felerősödött. Belőlem táplálkozott, ette a félelmem, a dühömet, a bánatomat, a gyűlöletemet. Falta és egyre nagyobb nőtt tőle. Gyűjtötte, hogy majd felhasználja ellenem, hogy megállíthatatlanul átvegye az irányítást, hogy az övé legyek. Hogy mindent ami jó megöljön bennem.

•  Úgy beszélsz erről az egészről, mintha én nem volnék elég neked. Mintha komolyan olyan felesleges dolgokkal kellene vesződnöd, mint a remény. Meg a boldogság. Látod hová vezetett mindez!

Ahogy erősödött úgy kezdett minden összeomlani körülöttem. Először elment Ő, aztán vele ment az életem. A munkámban nem tudtam teljesíteni, nem tudtam koncentrálni. Tudta mindenki, hogy miért, és egy ideig tűrték is, de nem lehetett a végtelenségig. Muszáj volt kirúgni, hiszen csak fél ember munkáját végeztem, és azt se megfelelően.

Aztán jöttek a hitelek, a fizetésképtelenség. Az alkohol. A gyógyszerek. Volt hogy utóbbi kettőnek a keresztezése, ilyenkor mindig egy kicsit jobb volt minden. Egy rövid időre. Aztán megint Őt láttam. A fal mellett feküdve, az agyával a falon. És a széles mosollyal az arcán, hogy ő megtette azt amit én nem tehettem, amit én nem mertem.

•  Ha  én nem lennék, akkor mi lenne veled? Ülnél a kényelmes kis irodai székedben, ennéd a fancy szusidat, és közben arra gondolnál, hogy mennyire tökéletes minden?

Hozzávágtam a poharat, de lepattant róla. Nem lehetett megsebezni, nem lehetett hozzáérni, túlságosan nagyra nőtt, túl erős lett.

A pénzem persze elfogyott, feléltem mindent amit lehetett. A szüleim házába kellett visszaköltöznöm, de ők ki nem állhatták azt amivé lettem. Egy ideig megtűrtek, de nem túl hosszú ideig. Mennem kellett. Valahová.

Ezért elvonóra mentem, elvileg. Gyakorlatilag egy kényelmetlen pillanatomban nyaki ütőéren szúrtam valakit a kocsmából hazafele menet, majd elvettem a tárcáját és a kulcsát. Most én vagyok ő, legalábbis az ő házában élek.

Nem éreztem semmit amikor megtettem. Közömbösen éltem meg, ahogyan az üvegszilánk belefúródott először az oldalába, ami kellően lelassította ahhoz, hogy egy kézzel megfogjam a fejét, míg a másikkal elmetszettem a nyakát. Teljesen rezzenéstelen arccal vettem el a cuccait, szinte már unottan kerestem meg hol lakik, én mentem… haza.

És most itt vagyok vele. A sötét énemmel, akitől képtelenség szabadulni, akit hozzám kötnek az emlékek, aki immáron csak én vagyok. Aki nem hagy magamra, aki mindig mellettem áll, és nem árul el. Aki csak jót akar nekem.

•         És ennek így kell lennie.

Aki talán még fontos is nekem. Ahogyan Ő is az volt.

De ha elmegy akkor mi lesz velem? Ha itt hagy, ahogyan Ő is itt hagyott? Ha elmegy akkor mi leszek én?! Akkor ki leszek én?! KI VAGYOK ÉN?

•         Ne tedd.

Az asztalon heverő altatókhoz nyúltam.

•         Ne tedd.

Az összes tablettát a kezembe gyűjtöttem. Visszaléptem az italos szekrényhez, és a másik kezembe vettem a megmaradt italt.

•         NE TEDD!

Ki vagyok én?

Megtettem.

Lopott könyvek 1.

Lassan nyitotta ki a szemeit a lány. Homályosan látott, halk zúgó hangokat hallott. Lassan pislogott, remélve hogy a látása ettől kitisztul. Iszonyatosan fájt a feje, enyhe émelygés kerülgette. Nehezen kapott levegőt, azonban nem értette miért. Próbálta a kezét megemelni, hogy megtörölje a szemét, azonban a karja nem mozdult. Feltűnt neki, hogy nem érzi a csuklóját, mintha valami odaszögezné… a hova is?

Tisztult a látása, kezdett felszakadozni a zúgó hang is. A háttérben enyhe ütemes kattogást hallott, mintha valami gép dolgozott volna valahol a közelben. Megpróbált körülnézni. Enyhe félhomályban találta magát, ameddig csak ellátott mindenhol különböző gépeket látott. Előtte egy asztalon különböző szerszámokat vélt felfedezni. A távolban enyhe pislákoló fényt vett észre.

Próbálta újra megmozdítani a karját, azonban az nem adta magát. Tekintetét most saját magára irányította, észrevette, hogy ki van kötözve a karjainál egy géphez. A lábait és odakötötték az acélhoz, a bokáit már nem is érezte. Megfeszítette a karját, hátha a kötés enged, azonban az nem adta magát.

Kiabálni akart, de nem jött ki hang a száján, ekkor tűnt fel neki, hogy valószínűleg nem csak ki van kötözve, de a száját is leragasztották.

Emlékeiben kutatott, hogy kerülhetett ebbe a szituációba. A szokásos rutinja volt minden nap végén a tó partján végigfutni, hogy edzésben tartsa magát. Ezúttal sem volt ez másképpen, elindult otthonról, majd lesétált a partra. Nem szeretett a betonon futni, mindig a homokon szaladt, valahogy jobban megnyugtatta. A futás végénél járt, amikor egy hangot hallott maga mögül, majd amikor megfordult elvesztette az eszméletét…

A távoli fény egy pillanatra eltűnt, majd ismét felvillant. A távolból lassan egy alak közelített felé. Halkan dúdolt magában egy nótát, egészen addig, míg el nem ért az asztalhoz. Megemelte az asztalt leborítva róla minden rajta lévő szerszámot. Körülnézett, láthatóan keresve valamit. Úgy tűnt hogy megtalálta, mert elindult az egyik gép irányába, amelynek sarkától felvett egy magnót, amit ezután elhelyezett az üres asztalon. Ismét körülnézett ezúttal egy kisebb papírtasakot talált egy másik gép mellett. Abból egy naplót, egy tollat és egy szikét vett elő, amit szintén az asztalra rakott.

A lányra tekintett, észrevette hogy őt nézi. Megköszörülte a torkát, majd meghajolt.

• Jó reggelt. Vagy estét. Azt hiszem utóbbi. Már biztosan hallott rólam. 

A lány nem tudott válaszolni, csak egy visszafogott nyögésre futotta erejéből. A szemeiből néhány könnycsepp gördült ki, végigcsorogva az arcán. Megpróbált a férfira összpontosítani, azonban a félhomály miatt nem tudott sok részletet leszűrni.

• A zenés gyilkos vagyok, ahogyan az újságokban hívnak. Borzasztó név, de ez van. Nem írhat az ember az újságoknak, hogy találjanak ki valami frappánsabb nevet, sajnos mostantól ezzel kell együtt élnem. 

A lány hallott a zenés gyilkosról. A férfi válogatott eszközökkel ölte meg áldozatait, minden esetben a helyszínen hagyott egy kazettát, rajta egy darab dallal, ami alapján elkövette a tettét. Az első eset még nagyjából egy hónapja történhetett, azóta hetente jelentek meg újabb és újabb rémtettei. Általában fiatal lányokra vadászott, 20 és 30 év közöttiekre. Az újságok szerint azért, mert velük elbírt, egy független pszichológus szerint viszont ennek más oka volt, és abban sem volt biztos, hogy az elkövető férfi.

Ez most bebizonyosodott.

A lány érezte, hogy egész testét átjárja a félelem. Nem akart meghalni, és nem így. A hasában olyan fájdalmat érzett, mintha belerúgtak volna. Enyhén szédülni kezdett. Próbált menekülni, megfeszíteni izmait és kiszabadulni kötéseiből, de szinte alig mozdult a teste.

• Mint ahogy biztos kegyed is tudja kerítenünk kell egy dalt. Ezt ha megengedi, akkor előre megtettem. Nem mondanám, hogy egy klasszikust választottam, de szerintem nem rossz, nekem kifejezetten tetszik. 

Lenyomta a „play” gombot, amire egy férfi hangja csendült fel a magnóból:

„Lopok neked egy könyvet,

A lapjait teleírom

Vérrel, verítékkel,

Valahogy még kibírom.

De aztán elmegyek innen messze,

Hogy többé ne is láss.

Lopjon könyvet, írja a könnyeivel

Tele valaki más!”

Miután elhangzott az első verze, leállította a magnót a férfi, majd komolyan gondolkodóba esett. Jobb kezét az állához emelte, borostáját vakarta. Felvette a tollat az asztalról és lassan a lány felé indult. A lány érezte, hogy egész teste remeg a félelemtől, az összeomlás szélén állt, de tartani akarta magát. Legalábbis egyelőre.

•  Értelmezzük tehát mit is hallottunk. A könyvet, amit az asztalon láthatunk tele kellene írnom vérrel és verítékkel, sőt ha jól értelmeztem akkor könnyel is. Azért ennyire talán nem kellene előreszaladnunk, és mivel úgy látom, hogy megsiratta az első bekezdést, ezért ha megengedi, akkor a könnyel kezdenék.

A tollat a lány szeméhez emelte, majd néhány könnycseppet összegyűjtött vele, ezután elindult vissza az asztalhoz. A lány kissé megkönnyebbült, bár valahol legbelül érezte, hogy semmi jóra nem számíthat. A férfi felnyitotta az asztalon lévő könyvet, óvatosan lapozva az oldalakat. Miután megtalálta a megfelelő lapot, néhány sort írt bele, majd a tollat visszahelyezte az asztalra. Ezután ismételten megnyomta a play gombot:

„Lopok neked egy könyvet,

A lapjait teleírom,

A festék, ha megszárad

A kifakult papíron,

Akkor elmegyek innen végleg,

Magammal viszlek téged

Oda, ahol többé soha

Senki el nem érhet.”

Leállította a zenét, egy pár másodpercig csak nézett a semmibe, majd megrántotta a vállát és újra visszanyomta a magnót:

„Tudom, hogy hagynád,

Én addig szeretnélek,

Amíg mozogsz, amíg van benned élet

A véredben fürödnék,

Átvágnám a torkod,

Néznél RÁM, de nem értenéd a dolgot.”

Ismét leállt a zene. A lány megremegett, nagyon rossz érzés öntötte el.Újból nekifeszült a köteleknek, ki akarta szabadítani magát. Üvölteni akart. Menekülni. De semmit nem tehetett, túl erősen tartották a kötelek, szinte odaszegezték a géphez.

• Nos innentől kezd egy kicsit érdekesebbé válni a dolog, bár gondolom nem kell ecsetelnem a miérjét – ezzel felemelte a szikét az asztalról és a lány felé indult. 

Mint egy hatalmas sötét árny úgy közelített a férfi. A lány már alig látott valamit, szemeiből könnyek hullottak, gyomra összeszorult, a torka megfeszült. Az egész teste remegett. El akarta hitetni magával, hogy nem lesz semmi gond, most nem az történik, amit gondol. Sőt ez az egész csak egy borzalmas rémálom, amiből hamarosan felébred.

A férfi egy magabiztos mozdulattal elmetszette a torkát.

Érezte, hogy nem kap levegőt, hogy a vér fröcsköl a sebből. Szörcsögő, hörgő hangot hallatott, a látása fokozatosan kezdett megszűnni.

•  Sajnálatos módon feltételezem, hogy a továbbiakban aktív részvételére nem számíthatok, így szeretném megköszönni eddigi csodálatos együttműködését.

A férfi meghajolt a lány előtt, majd visszasétált az asztalhoz és visszanyomta a zenét. A lány még elkapott néhány hangfoszlányt mielőtt teljesen távozott belőle az élet…

Lilith

A kést végighúzom a torkán, vér fröccsen ki a vágásból. Megpróbál a kezeivel odakapni, hátha azzal meggátolja halálát, azonban csak béna vergődés lesz belőle. Először térdre esik, majd elterül a földön. Érhetetlen hangon hörög, vér ömlik a sebből, ellepi a száját is. Kissé még vergődik a teste mielőtt végleg kihuny belőle az élet.

Visszafogott taps hallatszik, majd egységes kántálásba kezdenek a jelenlévők. Visszarakom a kapucnit a fejemre oldalra lépek, helyet hagyok a többieknek, hogy a holttestet felemeljék és az oltárhoz vigyék. Ebben a részben már nem kell részt vennem, nekem csak a gyilkolás a feladatom.

A holttestet négyen ragadják meg, ketten a lábánál, ketten a vállainál emelik fel. Lassan, kimért mozdulatokkal viszik a halott nőt a kőoltárhoz, miközben mindenki tovább kántálja Lilith Istennő nevét. Ezzel az áldozattal újabb hetekre biztosítottunk magunknak védelmet, termést és bőséget.

A nőt elhelyezik az oltáron. Az egyik fiú aki a vállánál emelte meg, még búcsúpillantást vesz fedetlen kebleitől, majd mindenki visszavonul a helyére, hogy utat biztosítsanak a Szent Atyának. Az Atya a halott nő fölé tornyosul és nekikezd a heti szertartásnak. Arról beszél, hogy csak az egy igaz Istennő menthet meg minket, Lilith, akit kizártak a Paradicsomból és ezért bosszúra szomjazik. Csak neki van akkora hatalma, hogy megbüntessen mindenkit ezen a világon, csak ő tud szembeszállni Istennel és csak az ő akarata számít. Lilith, aki halhatatlan maradt, mert nem evett a Tudás Fájának gyümölcséből, aki otthagyta az Éden Kertet és ezért Isten dühös volt rá. Az utolsó angyal a tíz szentségtelen sefirot közül, akitől mindenki félt.

A Szent Atya felemeli a tőrt és beleszúrja azt a nő hasába. Mindenki elcsendesül ahogyan felvágja a hasfalat, majd beletúr a nőbe és kiemeli a belsőségeit. A szívét egy tálba helyezi, azt később el kell égetnie, minden más belsőséget a földre dob. Majd folytatja a megkezdett imádságot, széttárt karokkal, lassan és kimérten folytatja a történetet. Arról beszél, hogy Lilith összes gyermekét megölték, mert ellenszegült Isten akaratának amikor megszökött az Édenkertből. Az egy igaz Istennő ezután bosszúból az emberek gyermekeit ölte meg, de az emberek megtalálták a módját annak, hogy megvédjék magukat. Isten eközben három angyalát küldte Lilith és gyermekei ellen, ám az Istennőt sosem sikerült elkapniuk. Olyannyira, hogy Lilith levadászta a három angyalt, erejüket magába szívta, és egy más entitásként létezett tovább. Immáron már nem nemzhetett gyermekeket, de erősebb lett bárkinél, vagy bárminél. Azonban elvonult a Világ elől, mert már csak egy dolgot akart bosszút állni.

Az Atya ezzel befejezte a mai történetet. Lezárásként még hozzáteszi, hogy mi azért élünk, hogy Lilith Istennőt szolgáljuk, Ő a mi megmentőnk, vagy a Világ elpusztítója, de azzal, hogy imádjuk és éltetjük őt, fenntartjuk a nevét és ezért segít nekünk. Elsétál a nő mellől, majd jelzi, hogy ideje befejezni a szertartást. A halotthoz odalép a négy korábbi fiú, ismételten felemelik. Ezután lassan megfordulnak vele, és a tömegen keresztül kisétálnak a teremből. Amikor elmennek valaki mellett, az megdönti a fejét és hozzáteszi a jól megszokott szöveget: „Éljen az Egyetlen”.

A halottal kiérnek a teremből, amire halk taps a köszönet. Ezután mindenki elindul hazafelé. A Szent Atya megérinti a vállamat, majd a fejével mutatja, hogy én vagyok a szerencsés, aki feltakaríthatja a megmaradt belsőségeket. Ezután magához veszi az urnát, melyben a nő szívét tartja, és elsétál ő is.

Halk sóhajt engedek meg magamnak, mielőtt nekiállok a munkának. Kis áldozat a nagy célért. Miközben a belsőségeket szedem össze az oltár körül arra gondolok, hogy remélhetőleg legközelebb egy valódi szűz lányt találunk, mert az ő feláldozásával akár hónapokig is ellehetünk.

No!-vella: Sivár

Sivatag ameddig a szem ellát. Homok, hőség, üresség. Magány.

Hetek óta sétálok a végtelen homokmezőkön. A tartalékaimat lassan feléltem, már nincsen semmi ami továbbvinne. Mégis muszáj mennem. Muszáj húznom ernyedt elgyengült testemet, mert innen is ki kell jutnom. El kell hagynom a sivatagot, mert annak a másik végén talán ott vár a menekvés.

Már alig visz bármi is tovább. Lassan kezdem feladni a reményt, hogy valaha is véget ér az egész rémálom. Egyesével hagyom el lelkem apró darabjait, mert azokra már nincs szükségem. A félelmet, a fáradtságot, az örömöt, a magányt.

Mégis miként jutottam ide?

A messzeségben megcsillan valami. Fény vakítja a szememet, de az nem lehet a Nap, azt már régóta magam mögött hagytam. Csak nem egy apró szikra ami továbbvinne utamon?

Felizgat a gondolat, megszaporázom lépteimet. A fényforrás egy nagyobb dűne tetejéről tekint vissza rám.

Nekileselkedek a dűnének. Mászok. Mögöttem a homok hangosan ömlik le, betakarja lépteimet, mintha sose jártam volna ezen az átkozott helyen. Ahogy egyre magasabbra mászok, egyre sötétebb, egyre hidegebb kezd lenni. A melegséget kellemetlen rideg, reszkető érzés váltja fel.

Mászom a dűnét, lassan közeledek a tetejéhez. Egyre nehezebben haladok. A testem remeg, a gyomrom görcsben. A fényforrás hajt már csak, csak az érdekel. El akarom érni, hogy megmentsen, hogy átlendüljek ezen a helyen. A lábaim remegnek, szomjas vagyok, éhes, de nem kell se étel se víz. Nem vágyom semmire csak a fényre. Az egyetlen apró pici visszatükröződő fényemre.

Utolsó erőtartalékommal húzom fel magam a csúcsra. Remegő kezeim beletúrnak a homokba, az éj sötétjében nem látom mit keresek. Az ujjaim valami hegyeset, valami hideget érintenek meg. Egy üveg darabot. A távolban a Holdat sötét fellegek takarják el.

Tartom a kezemben a darabka üveget, miközben elterülök a homokdűne tetején. Körbenézek, azonban ameddig a szem ellát, csak a sötét, hideg semmit látom. A kezemmel próbálom megérinteni a Holdat, azonban túl távoli, és már alig látszódik ahogyan eltűnik a sötét fellegek között.

Utolsó csepp erőmmel felülök a homokban. Ekkor veszem észre, hogy folyok le, sodródok a homokszemekkel együtt le a dűne tetejéről, veszek bele a semmibe. Nem akarok megint odamenni, nem akarok hogy így érjen véget. Kinyújtom a bal karomat, kitapogatom a félhomályban a vénámat, majd egy gyors mozdulattal az üvegdarabbal felvágom az ereimet.

Hát így ér véget- gondolom magamban. A sivár semmi közepén, egyedül, bármiféle valós remény nélkül. Érzem, hogy a meleg vér csorog ki a karomból, lassan beleissza magát a homokba. A hideg, kemény homokba, ami lassan elnyel.

Lassan egy könnycsepp csordul ki a szememből. Elfekszem és hagyom hogy egybeolvadjak a semmivel.