(s) Írok retro

Újabb italt töltök magamnak. Számba cigarettát pöckölök, rágyújtok. Keményen eregetem a füstöt, visszacsoszogok a fotelhez. Levetem magam, unottan nézek ki a fejemből. Hogyan jutottam idáig?

Pár éve még megvolt bennem „az”, amitől pillanatok alatt transzba zuhantam. Nem kellett gondolkodnom, innom, tétlenül magam elé merednem. Egyszerűen csak széthasította a fejem, kitört, átvette az uralmat. Remek érzés volt.

És most? Azon merengek magamba roskadva, hogy szerezzem vissza. Az életem? Túlzás lenne azt mondani. Egy fontos darab belőlem, amire bármikor támaszkodhattam. Ha szomorú voltam megjelent, arcon vágott. „Térj magadhoz, csak előre nézz!” Boldogan alig látott. Ilyenkor inkább elvonult, ki nem állhatott. „Nyáladzol!”- mindig ezt mondta. Vajon hol vesztettük el egymást?

Persze tudom. Rám talált a szerelem. Megragadott a nyakamnál fogva és magával rántott. Egy új világba, ahol nem férhettek volna meg. Csak mi ketten voltunk. Táncoltunk és repültünk. Magasan szállva. Közben egyre jobban elfeledtem régi barátom.

Sokáig reméltem, hogy megfér boldogságom mellett. Most már hiszem. Lassan, de alkalmazkodunk mindketten. Én nem erőltetem, ő néha betoppan. Ilyenkor iszom, a régi időkre emlékezünk. Jól kijövünk.

Mostanság gyakrabban látogat, de alig hagy valamit. Morzsákat csupán. Ezeket csipegetve próbálok jól lakni, ám többet akarok. Így hogyan szórjak magvakat? Miként bírjam virágzásra sötétségben élő rózsáim?

Tudom mit vár tőlem. Zuhanást. Ő akkor szárnyal ha én mélybe hullok. Élet-halál között unottan üdvözölne: „ismét te?”. Hiába akarja. Boldog vagyok, nem engedem. Elégedjen meg ennyivel. 

Az elmebeteg állatkínzók

"Nemrégiben nagy port kavart az interneten az a videó, amelyen egy, a gazdájától elrabolt nyúl kínzásának képsorai látható" - ezzel a varázslatos hírrel találkoztam reggel a monitorom előtt. Már maga a tény is döbbenetes, hogy egyáltalán léteznek ilyen emberek.
Mielőtt belemennék abba, hogy mit tennék azokkal az "izékkel", akik verik a házi kedvenceket, bezárják azokat a melegbe, vagy bármilyen módon ártanak nekik, néhány szó rólam. Számomra nem okoz problémát megenni a húst. Nem jelent problémát elkészíteni, vagy hozzányúlni és az a helyzet, hogy nem tudok síró szemmel gondolni egy malacra, úgy hogy szegény meg fog halni, csak azért, hogy én jól lakjak. Úgy általában az ételre szánt állatok "sorsa" nem érdekel.
Ez persze így nem igaz.
Nem szívesen néznék meg egy malacot, ahogyan levágják a lábát, és hagyják, hogy úgy próbáljon még futni. Meg hasonlók. Azonban ha egy csirkét levágnak és megesznek az teljesen oké.
A felesleges brutalitást teljesen elítélem. Legyen szó itt bármilyen állatról, vagy élőlényről.
Aki állatokat kínoz, az nagy valószínűséggel elmebeteg -áll a cikkben. Én a nagy valószínűséggel részt kivenném. Az elmebeteg. FACT!
Hogy süllyedhet egy ember olyan mélységekbe, hogy akaratát és erejét egy ártatlan lény ellen fordítsa? Milyen elvetemült elmeállapot kell ahhoz?
És mielőtt valaki azt mondaná, hogy "jó hát a szúnyogot én is leütöm, mégse vagyok elmebeteg"...
Azért érezzük a különbséget. :)
Szerintem sok ember életéhez köthető egy olyan periódus, amikor gyerekként nem tudott mondjuk beilleszkedni. Vagy a családi élete nagyon szar volt. Ilyenkor pedig egy gyerek ott vezeti le az agresszióját, ahol csak tudja. Azonban ezt a szülőnek meg kell fékeznie. Egy szülőnek látnia kellene, hogy mi történik a gyerekével, mert nem hinném, hogy azonkívül, hogy ifjú gyermekünk kis lényeket boncol, nincs más elváltozás rajta. Például, sokkal inkább magába fordul. Kevesebbet beszél.
Nem feltűnő?
Egy apa, vagy anya, ilyenkor még meg tudja fogni a gyereket. Egyszerűen annyi kell, hogy a felesleges erejét valahol máshol vezesse le. Mondjuk nehéz lehet annak a szülőnek, akit igazából nem érdekel gyermeke, vagy csak simán nincs ideje rá.
Persze egy állatot nem csak "direkt" lehet kínozni. A saját nem törődöttségünk és hülyeségünk is lehet egy állat veszte. Az, hogy egy kutyát az autóban hagyunk megsülni, vagy kiláncolunk, arról mi tehetünk, Az, hogy nem figyelünk oda házi kedvencünkre, és utána a körülményekre fogjuk a dolgokat. Még lehetne sorolni...
A helyzet az, hogy sok-sok dolog mellett az állattartást is IQ, vagy még inkább értelmes emberi viselkedés alapján kellene megítélni. Persze a hibbantakat ez sem zárná ki a társadalomból. Azok ellopnák a kertből a kutyát, betörnének egy macskáért, vagy helyben vágnák el a csirke torkát. ITT kemény büntetés kellene azok ellen, akik ilyeneket tesznek! Akkor talán valami változna...
Jaj megint kiborultam.

Tájékozódj!

Kééééééééééérlek!
Nem olyan nehéz. Főleg a mai világban. Egyszerűen csak felütöd a laptopod tetejét és hajrá. Vagy bekapcsolod a telefonod. Tök mindegy, ott az internet, az mindent megválaszol neked.
Egyre több emberen érzem azt, hogy egy forrásra hagyatkoznak. Amivel nem lenne baj, más országokban is, pl. Amerikában, az emberek kiválasztanak egy kritikust, akivel megegyezik az ízlésük, és hallgatnak rá. Nálunk ez nem így működik. Ó nem.
Nálunk az emberek olyanok, mintha keresnének egy helyet, és amit elsőre megtalálnak az kell nekik. Kész. Nem hallgatnak másra, nem törődnek ész érvekkel, nem vesznek tudomást semmiről. Ők csak úgy elfogadják, amit az első 4-5 egybefüggő mondatot egymás után rakásra képes ember mond nekik. Bármiféle kizárás nélkül, Magyarországon a legtöbb felület így megy.
Ha a Dancsó azt mondja, akkor úgy van...
Mert ő sosem téved!
Az a helyzet, hogy manapság nem tart semmiből meghallgatni, megnézni, vagy elolvasni 2-3 másik kritikát egy adott témával kapcsolatosan. Én személy szerint nagyon csípem a Szirma Gergőt, és úgy általában egyet is tudok érteni vele. De attól még, hogy ő azt mondja valamire, hogy jó, vagy rossz, az még nem hátráltat, vagy buzdít arra, hogy feltétlenül megnézzek valamit.
Lehet hinni más embernek, nem arról van szó. Csak ne eszetlenül, ne bambán, mint egy zombi. Tessék felcsapni az Internetet. Meglepődnénk, hogy mi mindent tudhatunk meg...