Bennem

• Tűnj el, hagyj végre magamra! Utállak!
• Mondtam én, hogy vannak még érzéseid, látod!

Ezúttal szemen próbáltam szúrni, de ez sem használt. Az este folyamán már többször próbáltam megsebezni, de mintha csak egyre nagyobbra nőtt volna. Letettem a kést a kezemből, és a szekrény irányába indultam.

• Persze a pia! Mindig csak az kell ilyenkor!

Töltöttem magamnak egyet, egyből lehúztam, majd ismét utánatöltöttem. Leültem az ágy szélére, próbáltam visszaemlékezni hogyan is indult az egész. Nagyjából egy éve jelent meg, kis sötét árnyként húzódott meg a sarokban, onnan próbált halkan a fülembe suttogni. Negatív gondolatokat, képeket, amiket nem akartam látni. Elhessegettem, nem volt felettem hatalma.

Aztán megtörtént.

Egy nap arra értem haza, hogy fejbe lőtte magát. Az agya szétkenődött a falon, az arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Persze tudtam hogy Ő az, az apróbb részletek elárulták. És a gyűrű az ujján.

Megtörtem, összezuhantam, és akkor felerősödött. Belőlem táplálkozott, ette a félelmem, a dühömet, a bánatomat, a gyűlöletemet. Falta és egyre nagyobb nőtt tőle. Gyűjtötte, hogy majd felhasználja ellenem, hogy megállíthatatlanul átvegye az irányítást, hogy az övé legyek. Hogy mindent ami jó megöljön bennem.

•  Úgy beszélsz erről az egészről, mintha én nem volnék elég neked. Mintha komolyan olyan felesleges dolgokkal kellene vesződnöd, mint a remény. Meg a boldogság. Látod hová vezetett mindez!

Ahogy erősödött úgy kezdett minden összeomlani körülöttem. Először elment Ő, aztán vele ment az életem. A munkámban nem tudtam teljesíteni, nem tudtam koncentrálni. Tudta mindenki, hogy miért, és egy ideig tűrték is, de nem lehetett a végtelenségig. Muszáj volt kirúgni, hiszen csak fél ember munkáját végeztem, és azt se megfelelően.

Aztán jöttek a hitelek, a fizetésképtelenség. Az alkohol. A gyógyszerek. Volt hogy utóbbi kettőnek a keresztezése, ilyenkor mindig egy kicsit jobb volt minden. Egy rövid időre. Aztán megint Őt láttam. A fal mellett feküdve, az agyával a falon. És a széles mosollyal az arcán, hogy ő megtette azt amit én nem tehettem, amit én nem mertem.

•  Ha  én nem lennék, akkor mi lenne veled? Ülnél a kényelmes kis irodai székedben, ennéd a fancy szusidat, és közben arra gondolnál, hogy mennyire tökéletes minden?

Hozzávágtam a poharat, de lepattant róla. Nem lehetett megsebezni, nem lehetett hozzáérni, túlságosan nagyra nőtt, túl erős lett.

A pénzem persze elfogyott, feléltem mindent amit lehetett. A szüleim házába kellett visszaköltöznöm, de ők ki nem állhatták azt amivé lettem. Egy ideig megtűrtek, de nem túl hosszú ideig. Mennem kellett. Valahová.

Ezért elvonóra mentem, elvileg. Gyakorlatilag egy kényelmetlen pillanatomban nyaki ütőéren szúrtam valakit a kocsmából hazafele menet, majd elvettem a tárcáját és a kulcsát. Most én vagyok ő, legalábbis az ő házában élek.

Nem éreztem semmit amikor megtettem. Közömbösen éltem meg, ahogyan az üvegszilánk belefúródott először az oldalába, ami kellően lelassította ahhoz, hogy egy kézzel megfogjam a fejét, míg a másikkal elmetszettem a nyakát. Teljesen rezzenéstelen arccal vettem el a cuccait, szinte már unottan kerestem meg hol lakik, én mentem… haza.

És most itt vagyok vele. A sötét énemmel, akitől képtelenség szabadulni, akit hozzám kötnek az emlékek, aki immáron csak én vagyok. Aki nem hagy magamra, aki mindig mellettem áll, és nem árul el. Aki csak jót akar nekem.

•         És ennek így kell lennie.

Aki talán még fontos is nekem. Ahogyan Ő is az volt.

De ha elmegy akkor mi lesz velem? Ha itt hagy, ahogyan Ő is itt hagyott? Ha elmegy akkor mi leszek én?! Akkor ki leszek én?! KI VAGYOK ÉN?

•         Ne tedd.

Az asztalon heverő altatókhoz nyúltam.

•         Ne tedd.

Az összes tablettát a kezembe gyűjtöttem. Visszaléptem az italos szekrényhez, és a másik kezembe vettem a megmaradt italt.

•         NE TEDD!

Ki vagyok én?

Megtettem.