(s) Írok: Nélküled

„Én az itallal, ez vigasztal…”

Hangosan szól a zene, a Road tolja a Kicsit könnyebb című számukat. Magamban dúdolom, eléggé rám férne most egy ital. Vagyis még egy ital. A barátnőm, akarom mondani a volt barátnőm ma jön át a megmaradt cuccaiért. Lemezek, ruhák, ilyen marhaságok. Mintha egyáltalán szüksége lenne rá. Persze tudom miért jön, belém akar rúgni még egyszer.

„Az igazság mindig megriaszt, már csak a pohár nyújt vigaszt”

Igazad van haver, nekem is már csak az segít. A probléma ezzel csak az, hogy már egy hét eltelt, és azóta támasztom a falat. Az itallal, ez vigasztal.

Csengetnek, lehalkítom a zenét. Érzem a szívem a torkomban dobog, korábban is mindig ez volt ha megláttam. Izgatott lettem, el se tudtam képzelni az életem nélküle. Most meg egy percet se akarok elképzelni vele.

Kinyitom az ajtót, gúnyos mosoly az arcán. Megint valami új ruha van rajta, ezúttal valami rózsaszín felső, kis szoknya és egy papucs. Beengedem, jöjjön csak be, rugdossa szét a lelkivilágom minél előbb, aztán húzzon a francba.

-          Összepakoltad a cuccaim?

Pakolta a frász, én biztosan nem érek hozzá a szaros ruháihoz. Intek a fejemmel, hogy nem pakoltam. Veszi a lapot bemegy a szobámba a kinti retkes papucsával, leguggol a lemezek közé és válogat. Sorban szedi le a tokokat, lassan megnézegeti, majd egyesével vagy visszarakja, vagy a földre helyezi azokat. Látom sokáig fog tartani a folyamat, így kimegyek a konyhába és nyitok egy sört. Nagyot kortyolok bele, majd lassan visszatérek a szobába.

Egy halom Jazz album sorakozik egy rakásban. Mindet ő hozta. Van közte Erol Garner, Bill Evans, sőt még Janis Joplin is. Nem különösebben értettem minek voltak nálam ezek a cd-k, amikor köztudottan rühellem a Jazz-t, sőt még normális lemezlejátszóm sincs.

-          Miért nem akarsz nekem megbocsátani? –hirtelen bedobja a kérdést, mintha nem lenne egyértelmű.

-          Mert valamilyen okból kifolyólag nem találom érthetőnek azt, hogy megcsaltál.

-          De te csaltál meg előbb, én csak viszonoztam!

-          Igazad van. Az hogy az italomba ekit kevertek, amitől azt se tudtam hogy hol vagyok, majd berángattak valami szétfosott retyóba, ahol leszoptak, az majdnem akkora megcsalás, mint az, hogy direkt átmentél az exedhez megbaszatni magad. Az én hibám, hogy nem értem meg.

„Velem te ne ordíts! Engem ne szoríts, tudod, nem érdekel, hogy te most mit érzel”

Hirtelen felugrik, és a ruhás szekrényhez lép. Halk szipogást hallok, de nem különösen érdekel. Nem hinném, hogy én tehetek arról ami történt. Persze biztos az én hibám, hogy egy legénybúcsúra nem hívtam el őt. Sőt az is az én hibám, hogy a hülye haverom valami szart kevert az italomba. Arról már ne is beszéljünk, hogy a történtek után feljelentettem mind a haveromat, mind a csajt, előbbit az anyag miatt, utóbbit pedig azért, mert kihasználta az alkalmat. Bár sose fogom megérteni, hogy neki miért volt jó, amiért lecumizott.

Kirak az ágyam szélére néhány ruhát, úgy tűnik csak ennyi maradt nálam. Beletömködi a táskájába, majd a cd-ket is elrakja. Szemében néhány könnyfoszlány tündököl, látom az arcán, hogy bántja valami. Megkérdezem tőle, hogy készen van-e? Bólint, hogy igen.

-          Akkor miért vagy még itt? –kérdezem tőle.

-          Tudod nagyon bunkó tudsz lenni! Téged egyáltalán nem bánt a dolog?

A lejátszómból egyszerre éneklem neki a Road szövegét: „Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos hogy miattunk soha nem sírnék”. 

Kasztráljuk a gecibe!

Az utóbbi időben felütötte a fejét a nemi erőszak, a nőkkel szembeni megkülönböztetés, a kihasználás, az eltiprás és még sorolhatnánk a jelzőket. Persze én, mint az ékes szavak szószólója nem hagyhatom, hogy ne osszam meg a véleményem másokkal.
Először is lássuk miként indult ez a lavina. Először elindult egy oldal, ahol nők osztották meg történeteiket egymással és persze a világgal. Itt már voltak olyan gusztustalanságok, miszerint random emberkék dörgölték a farkukat hozzájuk buszon, vagy csak simán a seggükre csaptak. Ezután következett Kiss László ügye, ezt szerintem mindenki ismeri. A napokban pedig újra előkerült a téma, egy fiatal lány írt a blogján egy bejegyzést arról, hogy szerinte mit kellene tenni. Üvölteni.
Szerintem meg kell különböztetni a tényleges erőszakot a verbálistól. Azokat az embereket, akarom mondani izéket, akik komolyan ilyen dolgokat követnek el, nos ott helyben levágni a faszukat. De minimum agyonverni. Persze tudom, hogy a nő a hibás, hiszen ő öltözik úgy, ahogy. És persze tudom, hogy akarja is azt hogy mások a faszukat verjék a hajába. Azt is tudom, hogy ez a társadalom olyan kurvára nem foglalkozik semmivel, hogy ha előtte történne ilyen incidens, akkor is csak megvonná a vállát és elfordulna. Mert hát nem az ő baja! Törvényes keretek között egyébként mit tehet az ember? Ha lerántom az ilyen mocskos szart és belerúgok kettőt, akkor még engem ítélnek el, mert erőszakot követtem el rajta?
Másrészről a visszafogott verbális "odaszólást" már túlzásnak érzem. Persze biztos vannak olyanok, akiknek nem esik jól, de ez lehet dicséret is. A legtöbb férfi ha sóhajt egyet, vagy fütyül egy csaj után, akkor nem arra gondol, hogy jól megerőszakolja. Egyszerűen csak bunkó és így fejezi ki magát.
Meg kellene találni azt a határvonalat, ahol már bűntettnek minősül a zaklatás és kérdés nélkül közbe lehet lépni. Ne hagyjuk, hogy eltiporják a női nemet, mert nem ezt érdemlik! Ne hagyjuk ezeknek a szaroknak, hogy gátlástalanul baszakodjanak bárkivel! Ne ordítsunk, hanem üssünk!